Ayahuasca trip

Első Aya élményem

2008. március 22-én eljött az idő, hogy végre részese lehettem életem első pszichedelikus utazásának. Nagyon vártam már. Persze az ezt megelőző napok nagy izgalomban teltek. És éhségben, a diéta miatt. :-)

Kicsit késésben, de megérkeztünk Edéhez Majosházára. Hamarosan már ropogott a tűz a Duna partján, a telek végében, ahova lassan-lassan mindenki elkészítette a biztonságos és meleg fészkét az utazáshoz. Kis beszélgetés és ráhangolódás után előkerült a kis házból a tea. Ahhoz képest, hogy mire számítottam, nem is volt olyan rossz az íze. Megittam, nincs visszaút…

A „teázás” után 1 órával már készülődtünk a hálózsákokba. Lassan elcsendesedett a tábor. Izgalommal vártam az első jeleket, tapasztalatokat, de nem jöttek. Másokra figyeltem. Kivel, mi történik. Közben elméláztam a fölém ágaskodó fa látványán. Kezdett átalakulni. Tisztán kivehető arc jelent meg rajta és mozdulatában úgy láttam, mintha fölém hajolva biztonságot adna. Úgy tűnt, ő fog rám vigyázni az út során. Így most már biztonságban éreztem magam, a szemem is le mertem csukni. Eszembe jutottak Ede szavai és figyelmeztetései, hogy mikor mit érdemes hagyni vagy csinálni. Például, hogy bármilyen lénnyel is találkozunk, ne engedjük be a szánkon keresztül. Viszont alul nyugodtan beengedhetjük. Na reméltem, hogy nekem nem lesz ezzel dolgom…

Az élmények, amik az út során értek három teljesen elkülöníthető szakaszra bonthatók. Az elsőben egy gyönyörű utazásra vitt az Aya. Egy teljesen más világba kerültem. Itt minden folyékony és gyönyörű színekben pompázó, folyékony üvegszerű anyag volt, ami folyamatosan változtatta a formáját. Arcok, testek és felismerhetetlen formák jelentek meg mindenfelé, majd amilyen gyorsan keletkeztek, úgy el is tűntek ebben a folyékony „lávában”. Nem csak színes volt, hanem minták is voltak ennek az anyagnak a felületén. Nonfiguratív keleti kultúrákból ismert mintázatoknak tűntek vagy olyan népi motívumoknak, amiket a kézművesek festettek a különböző tárgyakra régen, vagy amik a népi ruhákat díszítették. Gyönyörű volt, nagyon élveztem. Volt egy olyan érzésem, hogy ezekben a régi kultúrákban nem véletlenül használták ezeket a mintákat, motívumokat. Ők talán tudták, hogy az anyagi világ mögött létezik egy ilyen világ is, és ezt jelenítették meg ruházatukon, tárgyaikon vagy akár bőrükre festve. Eddig nem igazán voltam oda ezekért a díszítésekért, de most nagyon (meg)tetszett.

Egyszer felém hajolt valaki, hogy kell-e még, de nem tudtam válaszolni. Nem ismertem fel, ki volt az, az arca szürke volt és egybefolyt. Még párszor visszamerültem ebbe a gyönyörű világba, de aztán kibújtam a hálózsákomból és kértem még egy kis teát. Akkor nem gondoltam, hogy benne vagyok, rendben éreztem magam.

Egy kis banán evés után újra visszadőltem a biztonságot és meleget adó hálózsákom belsejébe. Olyan érzéseim támadtak, mintha nem egyedül lennék, de nem tudom, hogy ki vagy mi volt még ott, egyáltalán, hogy ott volt-e? De elkezdtem hangosan beszélni és kérdezősködni, hogy ki van ott, ki az, meg ilyeneket. Igazából válaszokat sem kaptam a kérdéseimre. Viszont jött egy újabb élmény. Egyszer csak ott volt Buddha, ÉN (mint valami szent vagy megvilágosodott, aki mellesleg jó barátja volt Buddhának) és én (ezt éreztem az eddig kialakított én képemhez legközelebb, azaz ez voltam én). Megkértem Buddhát, hogy mutasson valamit. Valamit, ami túl mutat eddigi tapasztalásaimon. Erre ÉN is odaszólt Buddhához, hogy mutasd meg neki, ha ennyire akarja. Buddha rámnézett és azt mondta: „Jó, megmutatom neked, de ahhoz meg kell, hogy öljelek.” Volt is nála valami lándzsa féle szerszám. Na azért ekkor egy kicsit megijedtem. Valósnak éreztem a veszélyt. Az jutott eszembe, hogyha ebben az állapotban meghalok, akkor a valóságban is meghalok. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy a halál helyett az életet választom. Buddha csak egyszerűen megvonta a vállát és elfogadta a döntésem. Úgy tűnt nekem, mintha számára nem lenne különbség élet és halál között, olyan lazán vette ezt az egészet. Az, hogy megöljön, csak annyi volt, mintha azt kérdezte volna, kérek-e egy pohár vizet. Furcsa érzés volt. Úgy tűnt, ehhez az élethez csak én ragaszkodok ennyire.

Ezután a kaland után újra „kijöttem” a valóságba. Úgy éreztem talán vége is az utazásomnak. Mások is „felkeltek” már, de én csak nézegettem körbe. Azt hiszem ittam egy pohár vizet is. Elvoltam még pár percig, aztán visszafeküdtem ismét. Kicsit csalódott voltam, hogy nem tapasztaltam meg semmi emberfelettit.

Végülis belekeveredtem még egy tripbe, ami furcsa módon mutatta meg számomra a valóság szerkezetét. Ha valaki már látott számítógépen olyan programot (általában zenelejátszó programoknak van ilyen funkciója), amin különböző színes fraktálok úsznak, illetve egyéb 2 és 3 dimenziós ábrák torzulnak, mozognak és alakulnak át egyikből a másikba, annak lehet fogalma arról, amit én láttam. De volt olyan is, mint amikor előtted is, meg mögötted is tükör van és ilyenkor a látvány végtelenszereződik. Szóval ehhez hasonló grafikai effekteket láttam (biztos nagyon jó a grafikus kártyám :-). Ezután a kép kimerevedett és a képet alkotó tárgyak, formák egyszerre csak külön váltak és 3 dimenzióssá vált az egész. A tárgyak külön életet éltek a képen. Nagyon élveztem a látványt. Volt egy megértésem is ezzel kapcsolatban: olyan, hogy valóság az nincs számomra, mert amit érzékelek belőle, az mind az érzékszervemen és elmémen keresztül folyik. Így minden, amit látok, csak a saját valóságom. Persze, most azt gondoljátok, hogy ebben nincs semmi új, de én nem azt mondom, hogy ez valami új dolog, hanem azt, hogy ezt mind megértettem, megéreztem. Ez valami más szinten integrálódott bennem. És szerintem pont itt van a lényege ezeknek az utazásoknak. Nem kell feltétlen valami világújdonságra rájönni. Elég, ha az eddig megszerzett tudás beívódik a lényedbe. Innentől kezdve ez már nem egy okoskodás, amit a könyvekben olvastál, vagy mástól hallottál, hanem a tied ez a tudás. És tudod, hogy ezt már nem veszítheted el.

Az utazás végén a tábortűz körül ünnepeltük az életet. Engem eléggé elvarázsolt egy füstölgő fa látványa a tűzben. Lassan kezdett mindenki felmenni a házba, ahol már várt minket a finom vacsora. Én is elindultam felfelé. Út közben a kertben meg kellett állnom. Egy fa tartóztatott fel, bár nem tudom megfogalmazni, hogy mi volt bennem akkor, egyszerűen csak megálltam és néztem azt a fát, mintha még sohasem láttam volna fát. Ede mellém lépett, rám nézett, én meg csak mosolyogtam. Tudta, hogy magamra hagyhat, ezért tovább ment. Ahogy előttem haladt, kék színű neonfények cikáztak végig a testén. Ez is nagyon tetszett. A házba érve még egy utolsó vizuális élményem volt, amikor a padlózat mintája egyszer csak 3 dimenzióssá vált. Olyan volt, mint azok a rajzok, amiket párhuzamos szemekkel kell nézni és akkor kijön valamilyen térbeli ábra.

Újabb nagyszerű élménnyel lettem gazdagabb, amit nagyon remélem, hogy nem felejtek el, bár már most is csak részben emlékszem a dolgokra. Ez a blog mindenesetre őrizni fogja az emlékét ennek az utazásomnak, így ha később elvesznék az utamon, majd betekintek ebbe az „útikönyvembe”.